A szuvenír nem csupán tárgy – emléklenyomat. Valami, amit magunkkal viszünk, hogy megőrizzük az időt, a helyet, az élményt. Mégis, a turisták tömegének szánt, sorozatgyártott ajándéktárgyak gyakran elveszítik ezt a személyes dimenziót. A kiállításon négy alkotó reflexiója különböző nézőpontból közelít a szuvenír-jelenség témájához. Iróniával, humorral, absztrakt vagy épp dokumentarista eszközökkel.
Mayer Kitti designteoretikus megnyitóbeszéde
Néhány hete, miközben az Instagramot pörgettem, szembe jött velem egy cseh design fesztivál bejegyzése. Ezen az eseményen korábban én magam is jártam már, sőt kurátortársammal, az edit szakmain formációnk egyik tagjával egy kiállítás rendezésében is segítettünk, amikor is közel tíz napot töltöttünk a csehek egyik fontos iparvárosában, ahonnan többek között a Bata cipőmárka is útjára indult. Szóval, a Zlin Design Week egyik fotóján akadt meg a szemem: egy cseh designtárgyakkal megtöltött konténer körül kíváncsi érdeklődők gyűltek össze, akik figyelemmel hallgattak egy fiatal lányt. Rögtön felismertem, mi van rajta: egy rózsaszín-mustár rövid kabát a Printa Stripes Mistiques kollekcióból. Ezen akadt meg a szemem. Tovább lapoztam. Egy következő felvételen már a „Mood” névre keresztelt rózsaszín bő nadrágot is felfedeztem rajta. Egy magyar (általam nagyon is kedvelt) design márka ruhadarabjait öltötte magára ez a bizonyos valaki (a kurátor? a programszervező?), akiről a mai napig nem tudom, kicsoda. Még akár az is lehet, hogy egy magyar szakértő, akit a cseh fesztivál szervezői hívtak meg. De az is előfordulhat, hogy egy olyan cseh szakemberről van szó, aki (s ez már találgatás) legutóbbi budapesti turistaútja során besétált ide a Printába, beleszeretett ezekbe a ruhákba, megvásárolta és hazavitte őket. Figyelem: cseh emberen magyar designer cuccot látni igenis nagy szó, mondhatnánk – ritka, mint a fehér holló (a csehek jól el vannak látva jobbnál jobb cseh designerek termékeivel, nekem elhihetitek).
Miért mesélem el most ezt Nektek? Egyrészt az eset kivételes jellege miatt, másrészt pedig azért, hogy lássátok, lássuk: bármi lehet szuvenír tárgy. Nem kell leragadnunk a tömeggyártott, sokszor ízléstelen, semmiféle üzenet- vagy hozzáadott értékkel nem rendelkező tárgyaknál – hűtőmágnes, kulcstartó, sörnyitó (ismerjük). Persze, a fentebb elmesélt (feltételezett) történet szereplője olyasvalaki, aki a jó designra nyitott, keresi a helyit, a különlegeset, és (ez esetben ugyancsak feltételezhetően) magának vásárolt. Haza vitt magával egy szeletet Budapestből anélkül, hogy bárhol is megjelenne a kiválasztott ruhadarabokon a Budapest felirat, a Parlament vagy a Halászbástya, vagy bármi egyéb, unásig elcsépelt motívum vagy frázis. És mégis: nagyon is ott van benne Budapest – ha nem is explicit módon, nem tolakodóan, nem hangosan, de mégis figyelemfelkeltően és látványosan – hiszen ezeket a tárgyakat itt tervezték, itt készítették el, szabták ki, varrták össze, akasztották vállfára. Ebben a műhelyben, ebben a boltban, ami már hosszú ideje a magyar designszcéna egyik meghatározót márkájának, a Printának a főhadiszállása. Nézzetek körbe, mert bármelyik itteni darab lehet szuvenír, csak jól kell tudni használni. A Printa egyik első, a tömeggyártott szuvenírek térhódításának ellentételezéseképp megszületett grafikája – a Budát Pesttel összekötő hidakkal – ma már emblematikus bestsellernek számít. (Én is egy ilyen grafikával ellátott pólót ajándékoztam pár évvel ezelőtt az unokaöcsémnek születésnapjára, pedig ő csak a szlovák határ túloldalán lakik, de tudtam, mennyire menőnek tartja majd ezt a felsőt, és hogy ilyen nem lesz senkinek sem rajta kívül az iskolában.)
És még ha a fentebbi spekulációm, hogy ez egy cseh lány, aki itt járt, nem is igaz, a sztori akkor is tanulságos. Segíthet nekünk abban, hogy ha módunkban áll és egy külföldi várost fedezünk fel, járjunk nyitott szemmel, keressünk autentikus kincseket. Valamit, ami megszólít, ami több egyszerű műanyagnál. Ami értékes. Értékes attól, hogy egy kis helyi vállalkozástól, tervezőtől vásároltuk meg, akinek nemcsak munkaórái, kreatív energiája, de a saját története is benne van ezekben a tárgyakban. Mert egy egyszerű szuvenír esetében, amit sebtiben dobtunk be a bevásárlókosarunkba és aztán a bőröndünkbe az indulás előtti pillanatokban, ott a párbeszéd az alábbiakban ki is merül: „Szia, ezt hoztuk Neked innen és innen!”, amire általában egy „Köszönöm, nagyon kedvesek vagytok” lesz csupán a válasz, és a történet ezzel véget is írt. Nincsenek izgalmas részletek, emlékezetes pillanatok (hacsak nem a túlzott válogatás közepette megfeledkezünk az időről és lekéssük a járatunkat). Míg a jó szuvenír (amit nem is szükséges ekképp neveznünk) párbeszédet indít el, kíváncsivá tesz, tudni szeretnénk hol, hogyan és ki által készült – túlmutat önmagán, történetet mesél. Persze, a jó szuvenír kiválasztásához idő kell, némi tájékozottság és nem árt, ha figyelünk azokra az intő jelekre, amik elterelhetik róluk a figyelmünket. Mik ezek? Ha halmokban áll, ha sok van belőle. Túl sok. Ha ugyanazokat az unásig ismételt, bárki számára felismerhető, sematikus szimbólumokat viseli magán.
Rendben, világos, tudjuk, mi a rossz szuvenír. De hogyan ismerhetjük fel a jót? A Printa ebben is segít nekünk, nemcsak az odakinn található, már meglévő fenntartható és kreatív alternatíváival, de ezzel a kiállítással is. Ez a kiállítás egy tükör. Hol ironikus, hol humoros, de ami a legfontosabb: önreflektív. Felvonultatja a régi szép idők porcelán emléktárgyait (ahol a Parlamenten még vörös csillag díszelgett), de nem elégszik meg nosztalgiával – Majoros Zita Budapest emblematikus épületeinek miniatürizált változatait plusz tartalommal tölti meg, hozzáad. Itt van például az Országház, amely fölé „sötét felhők” tornyosulnak (hiszen nekünk a Parlament bármennyire is csodálatos épület, a nem mindig igazságos törvényhozás architekturális megtestesülése is – szegény Steindl Imre). Látjuk Szalay Krisztina dokumentarista jelleggel készült fotográfiáit – szintje halljuk a halomba összehordott, hol magában, hol őrlemény formájában forgalomba kerülő fűszerpaprika körül tolongó, a világ különféle nyelvein beszélő turistahad sajátos, kakofonikus zsivaját (Isten óvjon minket a Nagyvásárcsarnok embertömeg masszájától!). Itt nincs se filter, se póz, helyette a kegyetlen vaku tárja elénk a mindennapi valóságot, pőrén, mindenféle szépítés vagy szépelgés nélkül. Ellenben a tetszeni akarásból bőven kijut nekünk egy másik munkában. Szabó Anna sorozatában a fővárosba látogató női flaneur, a kószáló kerül elénk, igaz, ő csak úgy tesz, mintha felfedezné a várost: valójában díszletként használja azt, s igyekszik úgy kerülni a kamera lencséje elé, hogy a lehető legjobb arcát mutassa („Csak jól mutasson majd az Insta feedben a rózsaszín-kék-zöld kulissza és a tökéletesre hangolt smink és hajkorona”). Varga Bálint szitanyomata becsapós: egész biztosan nem gondolnánk róla, hogy szuvenírnek is alkalmas, tulajdonképpen a világ bármelyik nagyvárosában ledobhatnák, megállná a helyét. Nagyon érdekes egyveleg, egyszerre archaikus és kozmopolita, népi és urbánus egyszerre, igazi multikulti! Egy füles váza, amiről akár az antik görög művészet amfórái is eszünkbe juthatnak, de tógába öltözött alakok helyett kisportolt testalkatú síkfutók taposnak egymás sarkára a baromfik (!) (hűtőpultban várakozó sápadt vagy pirosra sült grill csirkék?) fölött. És ha már váza, lehetne kínai is – mert ott készült (mint a szuvenírek többsége, futószalagon). De utalás lehet ez a kínai negyedre, vagy akár a valóban tradicionális, több évszázados múltra visszatekintő, kézzel festett kínai porcelánokra is.
Tanulság? Igenis létezik jó szuvenír. Csak rá kell találnunk. Ha pedig legközelebb idő hiányában az utolsó pillanatra hagynánk a szuvenírek beszerzését, inkább ne is vegyünk semmit. Jobb lesz úgy mindenkinek. Ha pedig itthonról indulunk útnak, s ajándékot keresünk külföldi ismerősöknek, ejtsük útba a Printát. Jobb lesz úgy mindenkinek.
Kiállító alkotók: MAJOROS Zita, VARGA Bálint, SZABÓ Anna, SZALAY Krisztina
Szöveg- és koncepciógondozás: Vikárius Réka
Fotók: Alexander Bay