Hogyan viszonyulunk saját kulturális örökségünkhöz? A népi hagyományokhoz nosztalgiával, fenntartásokkal vagy éppen újfajta kíváncsisággal fordulunk? Hogyan élnek tovább a népi motívumok a kortárs vizuális kultúrában?
Az Inherited Patterns a magyar vizuális és tárgyi kultúra ismerős elemeihez fordul vissza: a magyar gasztronómia ikonikus fogásai, az otthon hétköznapi tárgyai, valamint a népi hagyományok egyaránt terítékre kerülnek. A bemutatott munkák nem a folklór nosztalgikus felidézésére épülnek: a kiállító művészek személyes tapasztalataikon és saját nézőpontjukon keresztül vizsgálják kapcsolatukat a hagyományokhoz, az otthon fogalmához és a kulturális örökséghez.
Gáspár Balázs írása.
Az élet a továbbörökítésről szól. Mi mindannyian rengeteg mindent örököltünk: szemszínt és magasságot, receptorokat és vércsoportot, jó esetben térbeli-vizuális és kreatív képességeket, rossz esetben szív- és érrendszeri betegségeket. Emellett még örököltünk nyelvet vagy nyelveket – azáltal pedig egy teljes világszemléletet és gondolkodásmódot –, római kori romokat és középkori katedrálisokat, szerelmi bánatról szóló népdalokat és közmondásokat, ezerszer kipróbált recepteket és haszontalan, de szép dísztárgyakat. A magyar nyelv örökség, örökölt szavaiban benne van az örök, vagyis: életre szóló, folytonosan létező, szüntelen. A nyelvünk ebben az esetben jól visszaadja azt az érzést, hogy mindaz, amit az örökségünk részének érzünk, örökké kell vagy legalábbis kellene, hogy létezzen.
Mindezen és még sok másféle örökség szövedéke által jönnek létre bizonyos társadalmi struktúrák, csoportdinamikák és egyéni minták, amelyek időben és térben meghatározzák az életünket – hagyományokként, közösségi szokásokban és egyéni szerepekben, díszítőelemekként és tárgyhasználatban. Nyáron bográcsozunk, húsvétkor locsolkodunk. A kettő közötti disznóvágáson a férfiak pálinkáznak és leölik a disznót, a nők meg feldolgozzák a húst. A ház körül gondosan faragott famunkák és spontán kialakított építészeti elemek, a szobákban falra akasztott dísztányérok és házilag szőtt textilek. Persze ma már nem feltétlenül (csak) ezek szerint és ebben élünk, ám attól még mindig létező örökségek és meghatározó minták.
Ezek ugyanakkor nem arra valók, hogy csupán őrizzük őket a maguk feltételezett eredetiségében, hanem arra, hogy a magunk módján megéljük és használjuk őket. Mindehhez kellenek egyéni és közös emlékek, családi történetek és konyhai rituálék, sokszor látott vagy ismeretlen motívumok, becsesen őrzött és funkciótlanná lett tárgyak, érzelmi bevonódás és kritikai távolságtartás.
A kiálltáson értelmezés és újraértelmezés jellemzi a nemzeti szimbólumokat és sztereotípiákat középpontba állító műveket. Majoros Zita a legismertebb magyar vizuális és verbális kódokat sűrítette össze egy bográcsba, parodisztikus tömörséggel megmutatva, hogy amilyen sokat, olyan keveset árulnak el rólunk. Ahogyan a paprikát, úgy a bogrács szavunkat is a törököktől kaptuk; a kultúrák soha nem elkülönülten léteznek, hanem folyamatos kölcsönhatásban. A magyar művészek régóta tartó Japán iránti vonzalma és érdeklődése ismeretében pedig nem is meglepő, ha Varga Bálint képén egy bográcsgulyásra éppen egy kaiju, vagyis óriásszörny vet szemet. Az ételek és italok egyébként is kiemelt helyet foglalnak el a kultúránkban; a valószínűleg sokunk nagyszüleinél megtalálható, falakon lógó tányérok és polcokon álló butykusok modern átiratai, Hitka Viktória és Monori Anita alkotásai megállásra, reflexióra késztetnek az egyébként, a hétköznapi használat során szinte láthatatlan tárgyak esetében. Az evés-iváshoz dolgozni is kell, például disznót vágni, amely eseményhez meghatározott rend és nemi szerepek tartoznak; Kránicz Dorottya munkái bizonyos szokásokat vizsgálnak felül és kezdenek ki, hiszen az örökség megkérdőjelezhető mintákat is továbbadhat. Csondor Réka és Szigeti G. Csongor inkább megfigyelőkként közelítettek az épített környezetünkhöz és a modern kor névtelen népi művészeinek látható nyomaihoz, rámutatva arra, hogy a spontán és improvizált megoldások és formák is ugyanúgy hozzánk tartoznak. Kügerl Johanna és Szántó Sári az otthon személyes, belső tereit idézik meg gyermekkori emlékek és kollektív tárgykultúra, csipketerítők és szocreál bútorok által; hangulatok, amelyek alighanem mindannyiunkban felkeltik egy-egy régi nap emlékét. Révész Eszter számára a házilag szőtt textilek jelentették az otthonosságot, aminek hatására a hagyományos ornamentikát kortárs formában teremtette újjá. Csizik Balázs a fafaragó nagyapja munkáin találkozhatott növényi díszítésekkel; ezeket felhasználva, saját munkáival párbeszédbe léptetve írja tovább személyes módon a családi örökséget.
Az eredet nem is olyan fontos; inkább az út, amelyet egy-egy tárgy, motívum vagy szokás megtesz. Nem az számít, hogy a paprika honnan érkezett; attól vált a magyar kultúra részévé, hogy mihez kezdtünk vele. Örökségeink is így működnek: használjuk, alakítjuk, félreértjük, újraértelmezzük, továbbadjuk vagy elengedjük őket. A kultúra nem változatlan formák gyűjteménye, hanem egymásra rakódó történetek, emlékek és szokások szövedéke. Az örökölt minták pedig nem kőbe vésett szabályok, hanem nyitott rendszerek, amelyeket minden generációnak a saját tapasztalatai által kell újra és újra megtöltenie jelentéssel.
A kiállításhoz készült grafikák és póló itt tekinthető meg.