A másodvirágzás kifejezés egyszerre hordoz botanikai és átvitt jelentést. A természetben a az év egyik későbbi időszakában kibontakozó virágzást jelenti, amikor a növény új életre kel, friss erővel és szépséggel jelenik meg. Átvitt értelemben a fogalom az újrakezdést, a megújulást, a régi értékek új kontextusban való felfedezését szimbolizálja. A kiállítás épp ezt a párhuzamot vizsgálja: hogyan találhatunk új életet a múlt jelképeiben és tárgyaiban, miközben reflektálunk a jelen kihívásaira.
Erdész Barna megnyitóbeszéde.
A másodvirágzás kifejezésben mindig találok egy csipet melankóliát és egy nagy adag reményt. Petőfi Sándor „Szeptember végén” című versének sorai jutnak ilyenkor eszembe:
„Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár,
S még benne virít az egész kikelet.”
A természetben a másodvirágzás azt jelenti, hogy valami – túl egy első cikluson – még egyszer erőt gyűjt, és újra virágba borul. Nem az első, magától értetődő tavasz, hanem egy tudatosabb, talán törékenyebb, de annál értékesebb megújulás.
Amikor a megnyitó szövegemen gondolkodtam, rájöttem, hogy nem szeretnék mély művészettörténeti elemzésbe kezdeni, ezt meghagynám a nálam rátermettebbeknek, és inkább egy személyes nézőpontot és néhány gondolatot szeretnék megosztani most veletek. Egyszerűen azért, mert Gábor és Stella munkáit már egy ideje van szerencsém követni, és számomra mindig az volt művészetükben a legfontosabb, hogy mindketten rendkívül érzékenyen reagálnak arra, ami körülöttünk történik, ezért is érzem közel magamhoz az alkotásaikat.
Ahogy telik az idő, egyre többször gondolok arra is, hogy az a világ, amelyet gyerekkoromban – a nyolcvanas, kilencvenes években – biztonságosnak, vagy legalábbis kiszámíthatóbbnak éreztem, ma már megszűnt létezni. Stella munkáiban gyakran jelenik meg ez az érzékeny törés. A virág motívuma, a népdalok világa, a tavasz ígérete – és közben ott vannak a címek is: Meg nem kapott virágok, vagy az a finom bizonytalanság, hogy talán már nem ugyanaz a nap süt az égen, mint régen. Itt gondolok arra, hogy a fiam már nem fogja megkapni azt az „ártatlanabb” verzióját a világnak, amit én ismertem, de közben lehet csak a fókuszunk, perspektívánk és ezzel együtt mi is végleg megváltoztunk.
Gábor munkái pedig más módon, de hasonló kérdéseket tesznek fel. Talált tárgyakból, múltidéző elemekből építkezik, farag, perzsel, formál: mintha az anyagban is láthatóvá válna az idő és az erózió munkája. Gábor dolgát az sem könnyíti, hogy a galériám és általam egy niche, a collectible design területén alkot, ami egy érdekes keresztmetszete a design és aképzőművészetnek, és az alkotás értékét nem a tárgy funkciója, vagy épp az esztétikája adja, hanem a kettő közötti feszültség.
És miközben nézem ezeket az alkotásokat, sokszor az jut eszembe, hogy talán nemcsak a természet erodálódik körülöttünk. A digitális világ, amelyben élünk, elképesztő lehetőségeket ad, de közben a személyes kapcsolatainkat is koptatja. Szép lassan elidegenedünk egymástól, egyre nehezebb ép ésszel eldönteni, mi az, ami valós, és mi az, ami csak káprázat, az orrunknál fogva vezetnek minket. Ezért is érzem fontosnak Stella és Gábor művészi gesztusait, amelyek visszanyúlnak az analóg világ felé. Az anyaghoz. A kézzel készített objektekhez és hagyományokhoz. Ahhoz a tudáshoz, amelyet generációk adtak tovább egymásnak.
Most persze a fiatalabbak talán azt gondolhatják: mit beszél itt ez a boomer, pedig “Y” generáció, itt érdemes megjegyeznem, hogy az “Y” szimbólum az emberiség történetében mindig a választást szimbolizálta. Én teljesen megértem őket. Én is ugyanennyi idősen pontosan ugyanilyen gyanakvással hallgattam az idősebbek tanácsait. A klasszikus mondatokat talán idéznem sem kell.
Akkoriban ezek a mondatok számomra nagyjából ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a használati utasítások vagy az adóbevallás: biztos fontos, de valahogy mégsem szeretnék most ezzel foglalkozni. De kérdezlek titeket, biztos, hogy a korábbi generációk által felhalmozott valós tudás haszontalan volna? Nem lehet, hogy volt – és van – olyan tudás a kezükben, amelyből mi is tanulhatnánk és másodvirágozhatnánk, ujjá születhetnénk, hogy újult erővel és újabb tapasztalatok birtokába magasabb szintre emelkedhessünk?
Talán nem mindig az a legfontosabb, hogy azonnal ellentmondjunk egymásnak, hanem az, hogy időnként megálljunk, és megpróbáljunk egy kicsit figyelmesebben, racionálisabban, empatikusabban nézni a világra – és egymásra.
Éppen ezért gondolom fontosnak Stella, Gábor és a Printa közös kiállítását, és pontosan ezért fontos az a gondolkodás, amit Zita és a Printa csapata képvisel. Egy olyan hely, ahol a design, a művészet és a fenntarthatóság nem divatszó, hanem valódi szemlélet.
Egyre törékenyebb világban élünk. Talán éppen ezért egyre több eszközzel művészettel is védenünk kellene.
A figyelemmel.
Az emlékezéssel.
Az anyagok tiszteletével.
És azzal, hogy megpróbáljuk újra megtalálni a valós kapcsolódást egymással.
Legyen ez a MI másodvirágzásunk!
–
Másodvirágzás / Second Bloom című kiállításunk 2026. április 17-ig tekinthető meg.
A kollaboráció részeként létrejött ruhadarabok és szitanyotamok ezen a linken érhetők el.