Ahhoz, hogy az általunk megalkotott egyedi printek különböző textíliákra kerüljenek, a márka indulása óta vízbázisú szitanyomást alkalmazunk, ezzel is csökkentve az ökológiai lábnyomunkat. Egy korábbi blogposztban dióhéjban már meséltünk a szitanyomásról és a vízbázisú festékről, ezúttal pedig a technika történelmének jártunk utána egészen napjainkig.
A szitanyomás a legrégebbi nyomtatási formák egyike. Először a Távol-Keleten, Kínában és Japánban alkalmazták ezt az ezeréves technikát. A szitát kezdetben még emberi hajból, később selyemszálból készítették, melyhez rizspapírból kivágott sablont ragasztottak. Így készült el a forma, melyből többnyire textil hordozóra nyomtattak, azaz festett textíliák készítésére használták fel.
Nyugat-Európában a 18. század végén jelent meg a technika, ám elterjedésének feltétele volt, hogy a keleti selyem hozzáférhetőbbé váljon a kereskedelemben. A textiliparban csak a 19. században támadt fel igazán a jelenléte, és innentől kezdték filmnyomtatásnak hívni. Elsősorban a lyoni selyemipar alkalmazta a filmnyomás eljárást, vagyis a szitanyomást a selyem nyomtatására, díszítésére.
A 20. század elején már jogossá vált a kereskedelmi és a képzőművészeti szerigráfia megkülönböztetése. Az 1910-es évek elején számos nyomdász kísérletezett fotoreaktív vegyszerekkel, ám végül a Roy Beck, Charles Peter és Edward Owens triója forradalmasította a kereskedelmi szitanyomtatási ipart azáltal, hogy bevezették a fotóreaktív stencileket. Ezekben az időkben vette fel a szerigráfia művészeti státuszát is. Az 1930-as években egy művészcsoport kísérletezett a technikával az Egyesült Államokban, mikor képzőművészeti selyemnyomatok készítésébe kezdett. A második világháború után Lutpold Domberger ajánlotta fel nyomdai stúdióját Stuttgartban az Op-art mozgalomhoz kapcsolódó művészeknek, akik finoman kivitelezett szerigráfjait a gyűjtők és a gyűjtemények kiemelt érdeklődése övezte.
A forgatható, többszínű ruhaszitanyomó gép Michael Vasilantone amerikai vállalkozó, művész és feltaláló nevéhez kötődik, aki 1969-ben szabadalmaztatta találmányát. Eredetileg a gépet úgy gyártották, hogy logókat és csapatinformációkat nyomtasson bowling ruházatra, ám akkoriban terjedtek el a nyomtatott mintás pólók, s végül ezek elkészítéséhez kezdték el használni. A szabadalmat több gyártó is engedélyezte, így a nyomott pólók gyártása és fellendülése igazán népszerűvé tette ezt a ruhaszitanyomó gépet. Sőt, a textíliákra történő szitanyomás becslések szerint az Egyesült Államokban végzett szitanyomási tevékenység több mint felét teszi ki napjainkban is. Azonban modern berendezésekkel nem csupán textilek, hanem üvegek, kerámiák színezésére is alkalmas a technika, ezen felül a szitanyomás kiválóan alkalmas vászonra való nyomtatásra is. A szitanyomás robbanása a képzőművészetben szintén az 1960-as évekhez és a Pop-art mozgalomhoz köthető. Andy Warhol, Arthur Okamura, Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein, Harry Gottlieb és számos egyéb jeles művész használta a szitanyomást munkásságában, akik mintegy végleg legitimálták a szerigráfia képzőművészetben betöltött helyét.
Ahogy a történelem is tükrözi, a szitanyomás állandó kísérletezgetést, és egy ősi technika kreatív felhasználását feltételezi, ez pedig a Printa stúdióra is jellemző. Legyen szó akár ruháról, akár grafikáról; az elkészítési folyamat kreatív, innovatív, játékos, és a tervezés és gyártás közti szoros kapcsolatról tanúskodik.
Szerző: Pallós Anna Lídia
