Varga Bálint nem csak tehetséges fiatal szitanyomó, hanem egyben művész is, akinek most bemutatjuk az első szerigráfiáit. Bálint a Krea kortárs Művészeti iskolában diplomázott 2019-ben tervezőgrafika szakon, 2020-tól pedig a Printa szitanyomó stúdió vezetője. Neki köszönhetjük az összes szitanyomott termékünket, nap mint nap a stúdiónkban festékekkel és szitakeretekkel körülvéve alkot. Most a saját alkotásairól mesélt nekünk.

Mikor és miért kezdtél érdeklődni az alkotás iránt?
Inkább talán úgy fogalmaznék, hogy mikor kezdtem el újra érdeklődni a grafika iránt. Kezdetben mindenki rajzol vagy hasonlók, majd ez sokaknál, ahogy nálam is történt, elhalványul. Mikor elmentem turizmus-vendéglátásra érettségi után, az első előadás után rájöttem, mi nem vagyok. Ekkor kezdtem el újra rajzolni, és később felvételiztem grafikára. Itt újra felfedeztem a rajzolást, ami fontos kifejező eszköze lett a bennem megfogalmazatlan dolgoknak. Ettől még nem érzem, hogy mindig ki tudom fejezni, amit szeretnék papíron vagy máshogy, de közelebb kerülök hozzá, már csak egy megfelelő szín által is. 

Miért a szitanyomás, mi vonz téged ebben a technikában?

Számomra sterilnek bizonyult a pusztán számítógépes tervezés, hiába kezdtem papíron ezeket a munkáimat is. Így került velem szembe a Printa gyakornoki lehetősége.  

Itt rengeteget tanultam Ladjánszki Dóritól és Silek Lacitól a szitanyomásról. - Ezért rendkívül hálás vagyok nekik. 

A szitanyomásban számomra úgy érzem, benne van minden, amit kerestem a grafikán keresztül. Szabadalkotás, önmagáért létező puszta kifejezés. De ugyanígy meg tud jelenni a megrendelői viszony, ahol valamilyen problémára keressük a választ, és ahol a grafika részt vesz a használhatóság terén is. Esztétika és funkció játéka, más-más arányban. Ennek a kettőnek a közös elegyében látom a kihívást, és ezeket szeretem ütköztetni és határaikat feszegetni.

Továbbá nagyon felszabadító és izgalmas a szitázásban, hogy bármennyire is tervezhető, az eredmény részben a véletleneken is múlik. Kell hozzá egy adag bizalom, hogy bármennyire is megterveztük, kiválasztottuk a megfelelő papírt, a festéket kikevertük, a végeredmény sokszor mást mutat, mint a terv. Nem lesz teljes irányításunk fölötte. Szerintem ettől szép. Persze a befektetett munkától is függ mennyit engedünk a véletleneknek, de egy pici mindig marad, amíg kézzel dolgozunk.

Mi a fő motívuma ennek a szériának és miért?

Mindig előttem volt egy saját nyomatsorozat létrehozása, de témának nem tudtam elég meghatározót találni.

Ebben az esetben végül valami mégis megfogalmazódott a papíron. Nem vagyok a szavak embere, ha érzésekről van szó, nem is azért, mert nem szeretném kimondani, inkább azért, mert nem nagyon tudom, hogy sokszor mi folyik bennem. Szerencsére adott volt az eszköz és minden más is, hogy mégis megpróbáljam.
Fő motívumnak az alakok körvonalát rajzoltam fel és vágtam ki, majd ezzel dolgoztam tovább. Ezek a formák lettek később szitára átdolgozva, és különböző méretekre komponálva. 

Emberek és kezek. Ezek találkozása. Egy találkozás, ahol nem tudom hol kezdődök én, és hol érek véget. Ahogyan azt sem, hogy a kapcsolódás mikor ér véget, ha egyáltalán elkezdődött. 

A kéz, ami nyúl, ami akar, elvesz, ami mozdul, ha akar. Az egyén, ahogy magára tekint, ha mással van, és indivídum-e, ha mással van. Más ott kezdődik, ahol én érek véget, vagy van valami közös? Összefoglalva két ember viszonya, kapcsolódása, és az ebben felmerülő kérdések, amik foglalkoztattak a munka során.