Lobot Balázs Studio Basic című kiállítása metaforikus stúdióként működik: nem konkrét műteremként, hanem egy olyan gondolati és érzéki térként, ahol az alkotói folyamat különböző állomásai találkoznak. Az itt bemutatott munkák vázlatokként, köztes állapotokként értelmezhetők: olyan pillanatfelvételekként, amelyek a keresés, a kísérletezés és a lehetőségek megragadásának folyamatát teszik láthatóvá. Így a „stúdió” egy nyitott állapot: egy tér, ahol a végpont ismeretlen. Schneller János művészettörténész megnyitóbeszéde.
Kezdjük talán az elején a Studio Basic címadással. A Basic az egyik első számítógépes programnyelv, amelynek azóta számos dialektusa született és amely a Comodore 64 programozásának is az alapja volt. A comodore 64-re írt játékok, ahogy később majd látni fogjuk, fontos szerepet kap Lobot motívumvilágában. A cím így akár egy programozó stúdióra is utalhatna, ám talán közelebb kerülünk az értelmezéshez, ha a Studio fogalmat a műterem szóval cseréljük fel. Az installatív kiállítás ugyanis megidézi a művész műtermét, és így egy intim helyzetbe invitálja a látogatót.
Lobot Balázs képeinek vizuális világát egyszerű lenne felcímkézni annyival, hogy látásmódja naív, gyerekrajz egyszerűségű és őszinte, vagy az art brut kategóriájába sorolni, majd hozzátenni, hogy mindemellett a street art hatásai fellelhetőek művészetében. Naiv, hiszen mindössze néhány tiszta színre szorítkozik, naiv, hiszen a festészet legalapvetőbb illúziókeltő technikai, vagy optikai trükkjei sem érdeklik, gyerekrajz szerű, hiszen firkál, töröl, egyszerűsít és satíroz, belakja és bekoszolja a felületet és a csak a számára lényegest láttatja. Erőteljes, őszinte és látszólag minden tudatosságot mellőző kompozíciói miatt akár az art brut kategóriájába is tartozhatna. Plakátszerű, egységes, nagy felületei a nyomhagyás, a karakteres formaképzés és a figyelemfelkeltés pedig a street arthoz közelíti a mukáit. Mindezekkel a kategóriákkal azonban nem sokat mondunk el művészetének valóban személyes vonásairól és titokzatos rétegeiről.
Lobot tavaly nyári Resident Art galériabeli kiállításán olyan, főként nagy méretű vászonképek szerepeltek, amelyek úgy lakták be a kiállítóteret, hogy folyamatos párbeszédre késztették egymást a művek, és ezzel mozgásba hozták a látogatót is. A visszatérő motívumok, a titokzatos címadások többértelműsége, a megfejtés és értelmezés számtalan alternatív útja olyan labirintust épített fel, amelyben jól esett bolyongani, mert az utalások szövevényes rendszerében nem csak egy, de több kijárata és több bejárata is volt a labirintusnak. A labirintusban való bolyongás sosem negatív kép, hiszen mint minden őskép, ez is önmagunk és az igazság megismerésének ősi szimbóluma.
És ha már labirintus, akkor hadd szóljak egy szót azokról a motívumokról, amelyek a festményeken, a tárgyakon, vagy a grafikákon megjelennek. Lobot a kollektív emlékezet toposzaiból építi fel festményeit. Olyan motívumokból, melyek már első ránézésre is ismerősek, de legtöbbször nehezen beazonosíthatóak: nem pontosan tudjuk, hogy hol és mikor láttuk őket először, sőt abba sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán láttuk-e már őket, vagy csak a kollektív vizuális emlékezet archetípusai köszönnek valamiféleképpen vissza a róluk. Agamemnon híres aranymaszkja, a Diszkobolosz (diszkoszvető), a Puglia prehisztorikus dolmenjei, egy görög betű formája, vagy épp a Commodore 64 játékainak végletekig egyszerűsített képi világának egy-egy motívuma (betört szélvédő, villám) köszön vissza, de megjelennek olyan élmények jelképpé formált alakzatai is, mint a marokkói piacok fűszerhalmai, a vulkán, vagy a sárga, kerek napszimbólum. A történelem különböző rétegei a képeken – akár az ásatások rétegei – egy kompozícióba rendeződnek.
Lobot szimbólummá nemesedő formákra egyszerűsíti motívumait, majd a Comodore 64 játékokból ismert vizuális megoldásokat felhasználva, és az egyiptomi festészet síkszerűségét követve építi fel a képet. A tiszta színek és a síkszerű formák egymásra rakódásából olyan látvány születik, amely egyszerre értelmezhető absztrakt, olykor geometrikus formarendként, máskor figuratív formakompozícióként, melynek szimbólumai akár narratív festményként is olvashatók lennének – ha nem bújnának ki folyton az egyértelmű beazonosíthatóság és rendszerbe állíthatóság alól. De ezek a művek újra és újra elbújnak a labirintus rejtett folyosóin.
Lobot képei fragmentáltak, sokszor a befejezetlenség érzetét keltik. Kicsit olyanok, mint a régészeti leletek, amelyek beazonosíthatósága sem mindig egyszerű. Vagy mint az egymásra rakódott falfestmény rétegek, amelyek mindig hiányosak, mégis kiegészítik egymást. Mintha egy elképzelt jövőben próbálnánk meg a múltról olyan egységes narratívát felállítani, ami a fellelhető adatok és leletek nem tesznek lehetővé, hiszen azok nem is ugyanabból a múltból hagyományozódtak ránk. Ezt az értelmezést erősítik azok a tárgyak, amelyek mintha – magúnva a képek síkszerűségét – önálló életre kelve kiléptek volna a harmadik dimenzióba, így azonban még kevésbé értelmezhetőek.
Marad hát az érzéki látvány, az ismerősség és a ráismerés öröme, a kompozíciók harmóniája és az a szabadságérzet, amely a tétnélküliség játékosságát a leginkább sugározza magából. A Basic Studio terében a tétnélküliség ezen könnyedségével sétálgathatunk Lobot időt, teret és az értelmezést feloldó studio-labirintusában – anélkül, hogy ki szeretnénk onnan találni.
Lobot Balázs Studio Basic című kiállítása 2026. május 29-ig tekinthető meg.
A kollaboráció részeként létrejött ruhadarabok és szitanyotamok ezen a linken érhetők el.
