A kiállítás Tóth Anna Eszter 2024-ben bemutatott Darker Dreams sorozatának munkáiból válogat, új kontextusba helyezve azokat. Nem nosztalgikus visszatekintés, hanem tudatos továbbgondolás: a képzőművész saját motívumkészletét ülteti át új hordozóra, párbeszédet teremtve festmény, kerámia és a szerigráfia médiuma között. Farkas Tiffany esztéta megnyitóbeszéde.
Az „Every cloud has a silver lining” egy 17. századi angol mondás, egy idiom, amelyet olyan nehéz, negatív élethelyzetek leírására használunk, amelyekben mégis megjelenik valamilyen pozitív lehetőség vagy kimenetel. A kifejezés egy vizuálisan is erős jelenségre utal: amikor a sötét felhők mögül rajzosan, drámai módon törnek elő a napsugarak. Ehhez képest a magyar megfelelő – „minden rosszban van valami jó” – meglepően szűkszavú. Mintha elveszne belőle az a képiség és szimbolikus mélység, amely a felhő mögül kibúvó napban rejlik: az átmenet, a remény, a jövő felé forduló tekintet. A cím ezért is különösen beszédes ebben a kiállítási kontextusban.
Anna olyan műveket állít ki, amelyek egy sötétebb, nehezebb időszakban születtek, néhány évvel ezelőtt. A kiállítás azonban nem ebből az időből beszél – hanem egy későbbi pozícióból tekint vissza rájuk. Egy olyan nézőpontból, amely már túl van az akkori kérdéseken, túl egy vizuális nyelven és egy korszakon, és amelyben a tapasztalatok, tanulságok és hatások már láthatóvá váltak.
Anna munkásságát mai napig főképp a Laundries sorozata felől értelmezik, azonosítják, pszeudo ready-made ruhakupacok, és színes, dinamikus, nagyméretű mintás vásznairól is ismert. Én viszont Annát, - és zárójelben megjegyzem, oly sok más művészt is az elmúlt pár évben – a sötét korszakában ismertem meg, a Dark Laundry, Darker Dreams, Nyomhagyás kiállításokon keresztül. Érdekes egy olyan pozícióból beszélnem és értelmeznem, ahol a sötétség ontológiai alappá vált. Mindez természetesnek tűnik egy olyan diskurzusban felnőve, ahol az élet része a krízis, a bizonytalanság és a külső/belső feszültség – a negatív érzelmek, a szorongás, a depresszió nem kivétel, hanem alapvető tapasztalat és szinte természetes reakció a világunk változásaira.
Annával folytatott beszélgetésünk során egy gondolat különösen megragadt bennem: „A sötét mindig misztikus.” Számomra ez a kijelentés egyszerre fejezi ki a művész korábbi, színes sorozataival való megcsömörlését, és ugyanakkor azt a vágyát, hogy éppen ellenkező irányba induljon el kísérletezni. Van valami szigorú, fegyelmezett és kimért a szinte monokróm képekben, önmagában a kevés szín használatában is. A színpaletta egészen 21. századi: fehérek, szürkék, feketék - nem igazán tudom eldönteni hogy hidegek vagy melegek, de nem érzem barátságtalannak. Körbenézek a világban, és ilyenek lettek az autóink, tech eszközeink is, ruhatáraink az elmúlt két évtizedben, ezért egészen otthonos ez a világ. A korábban kupacokból és csoportokból itt főszereplők váltak ki, formák duói és triói kerültek fókuszba. Erős a dualitás a képeken: a fent és lent, világos és sötét szimbólumpárok, inverzek, szembenézések, összefeszülések, párbeszédek vannak jelen a képeken.
Hantai Simon Meun című sorozata, annak játéka, továbbgondolása, meghatározó szerepet töltött be e munkák létrejöttében. A hatvanas években készült művek formáinak dekonstruálása, kivágása, széttépése és kollázsolása nyomán születtek meg a felhőmotívumok és az új formák. Tekintve, hogy ellenállhatatlanul és visszavonhatatlanul a gyorsan változó, gyorsan születő és gyorsan fogyasztható dolgok iránti igényre lett már programozva az agyunk, nekem különösen tetszik az újrafeldolgozásra, újrahasznosításra való törekvés a művészetben is. Anna gyakorlata is ebből a szemléletből építkezik: újabb és újabb műveket hoz létre úgy, hogy folyamatosan visszanyúl korábbi saját sorozatainak, valamint elődei vizuális eszköztárához. A kollázs digitális formában is meghatározó itt: a printek kifejezetten a kiállításra készültek, ennek a gondolkodásmódnak a mentén.
Végül szeretnék szót ejteni a kiállításhoz készült Printa edition kimonóról, és a felhőmotívumról is. A kimono tulajdonképpen egy önmaga farkába harapó kígyóként zárja le azt a ciklust, amely a Laundries sorozattal indult el – az ouroboros szimbóluma itt a ciklikusságot, az önmegújulást és a lezárást egyszerre hordozza. Még akkor is, vagy talán épp pont azért, mert ez a ruhadarab pont az ellenkezője mindennek, ami korábban megjelent Anna munkásságában: a saját, gondosan szerkesztett, kézjegyszerű minta, és többek között a hordhatóság miatt is teljesen más dimenzióba lép. Sok kultúrában jelenik meg a felhő motívum, persze egyértelműen a legtávolabbról indítottam a gondolataim és természetesen a tradícionális kínai felhőminták, azaz yunwen jutott eszembe. Pedig nem is kell olyan messzire néznem, sem időben sem földrajzilag. Van a mi kis magyar művészettörténelmünkben is „felhős művész”, aki nem más mint a nem rég elhunyt Lengyel András, akire mindenképp szerettem volna ma röviden emlékezni, és megemlíteni a 80-as években alapított Felhő Múzeumát és alapvetően az egész művészeti gyakorlatát, ami a felhőmotívumra éleződött ki. Hatása a magyar művészetre elsősorban abban áll, hogy egyrész diskurzust indított, és érzékenyített az átmeneti, instabil és nehezen leírható jelenségek, formák és motívumok iránt. Írásai hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar művészet ne kizárólag stílus- vagy médiumtörténetként, hanem gondolkodásformák és vizuális metaforák történeteként is olvasható legyen.
Silver Lining kiállításunk 2026. február 26-ig tekinthető meg. A kollaboráció részeként létrejött kimonó és szitanyotamok ezen a linken érhetők el.
__
Tóth Anna Eszter képzőművész
2014-ben diplomázott festőművészként, 2015-ben Barcsay-díjban részesült. 2021-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója. Művei 2024-ben bekerültek az MNB Gyűjteményébe, 2025-től pedig a Ludwig Múzeum és a MODEM gyűjteményét gyarapítják.